Megállt az idő, megszűnt a világ
A hajó néptelen volt. Ebben a részében senki nem járt, Berta is csak egy szűk folyosót követett, aminek a két fala között kezeivel is támaszkodni tudott, ahogy a széllökések bizonytalanná tették a járást.
Bele se gondolt, csak utólag, hogy mekkora szél lehetett az, amelyiket egy százezer tonnás monstrum belsejében is érezni lehetett. A Glory a Carnival hajóstársaság nagyobb hajói közé tartozott. Teltházasan 3000 utast fogadott, akiket 1000 fős személyzettel tudtak csak ellátni.
Döbbenetes méreteit igazolta az is, hogy akár félórát is sétálhatott az ember a belsejében úgy, hogy nem találkozott a négyezer emberből egyetlen eggyel sem. Ahogy most. Berta maga sem értette, miért, de izgatottan közeledett a folyosó végén megpillantott vasajtó felé.
Fehérre volt festve, ahogy a fal többi része is. Óriási, szegecs-szerű csavarok szegélyezték, és középtájt egy reteszszerű kar funkcionált kilincsként a nyitáshoz. Bertának egész testsúlyával rá kellett nehezednie, hogy le tudja nyomni, két kézzel, de sikerült!
A következő pillanatban pedig már repült! A vihar vákumként szippantotta ki a résnyire kicuppanó vasajtóval együtt. Az ajtó kivágódott a fedélzet felé, Berta pedig megélhette, milyen lehetett gyerekkora rajzfilmjében Károly bácsinak, amikor Frakk a levegőben húzta maga után, vízszintesen repülve a póráza végén!
Csak az ő kezében a póráz helyett a vasajtó rúdja volt… már ameddig tartani tudta magát rajta. A vihar dühösen és könyörtelenül szakította le róla. Először az egyik kezéből tépte ki a kart, majd a másikkal is kénytelen volt elengedni. Repülés közben dermesztő rettegés járta át.
A szél olyan hangon süvített körülötte, mintha ezernyi halott lélek szabadult volna ki egy koporsóból. Megállt az idő, megszűnt a világ, Berta pedig csak repült a süvöltésben. Ennél jobban talán sohasem volt a jelen pillanatban, mint akkor.
Az ezredmásodperc töredékéig ugyan, de konkrétan lebegett a semmiben, teljesen érzések nélkül, gondolatmentesen. A következő másodperctöredékben már gurult végig a deszkapadlón, ahogy csak kaszkadőrőket látott gurulni akciófilmekben. Belecsapódott a fedélzet szélén körbefutó korlát alját rögzítő keskeny csíkba.
Mai napig látja a padló deszkáit és a kicsapódott vasajtót, ami tőle néhány méterre teljesen a falba préselődött. Feltápászkodott annyira, hogy ülő helyzetben meg tudjon kapaszkodni a peremvasba, és lepillantott a korláton át a mélybe.
A lélegzete is elakadt.
Körös-körül az óceán, nyolcemeletnyi magasból mintha karnyújtásra lenne, folyékony acél, kékesfekete végtelen, élesen fodrozódó fűrészfogakkal sűrűn megszaggatva. Negyven centi peremvasnak köszönhette az életét.
Hisztérikus nevetését nem hallotta senki, és átvillant rajta a lehetőség, hogy ugyanilyen hallhatatlanul nyelte volna el az Atlanti-óceán örökre, ha nem vigyáznak rá az őrangyalai.
Ismét maradhatott. A hála csak évekkel később járta át igazán, pedig még akkor se fogta fel teljesen a történteket…