Zsikka még bőven szolgálatban volt, Berta nem is akarta zavarni a kis túlélő-kalandjával. Leült inkább egy luxusfotelbe a hajó egyik luxus-részlegében és elmerengett a történéseken. Ücsörgött a luxus kirakatban, cigarettára gyújtott és ahogy kifújta az imádott illatos füstöt, emlékezetébe óvatosan beillesztette az elhagyott fedélzet élményét a luxushajó többi titka közé.

Zsikkára gondolt, aki nála sokkalta többet ismert ezekből a titkokból. Zsikkára, aki – úgy látszik, ez családi vonás – szintén túlélőnek született. Igaz, két testvér nem lehetett volna náluk különbözőbb, ez a vonásuk mégis összekötötte őket örökre.

A cigaretta parazsával együtt felizzott Bertában az egyik éjszakai legénységi buli emléke. Zsikka bevihette őt a crew partykra, de hiába volt hivatalosan Berta a hajón vendég, mégsem tölthettek együtt időt a többi vendéggel közös terekben. Még akkor sem, amikor Zsikka elvileg nem volt szolgálatban. Igazából nonstop szolgálatban állt. Pont olyan rabszolgaként, mint a régi filmek óceánjáró vitorlásain. A különbség csupán a túléléshez szükséges kompetenciákban állt.

Zsikka imádott fotózni, ezért is szerződött le a világ minden táját bejáró céghez. Kiderült, hogy képes nyolc négyzetméteren osztozni a kolleganőjével, kettejük minden cuccával, mosdóval, tusolóval együtt. Az a tusoló, tejóég!! Még maga a kabin is feldolgozható valamennyire, három emelet mélyen a tengerszint alatt, emeletes ággyal, leginkább műanyag börtöncellára hasonlítva, de a tusoló… Konkrétan a vécé falára szerelt zuhanyfejből jött a víz, vagyis minden egyes tisztálkodással egyúttal a vécétakarítás is le volt tudva, hiszen úszott minden.

Szóval Zsikka itt vágta magát teljes díszegyenruhába minden egyes nap. Innen indult az éjjel-nappal mosolygós, sőt viccesen társalgó útjára, ami szerencséjére igen változatos kihívásokkal telt. Rendkívül hálátlan feladatnak tartották például az éttermi fotózást, mivel igen nehéz vonzó módon lekattintani egy vendéget, aki épp tömi a fejét.

A szükséges rossz kategóriába tartozott a több száz képet árusító standon tölteni a napot, de mindenki tisztában volt azzal, hogy nem elég kattintgatni, el is kell tudni adni a termést. Olyankor sem kedvelték túlságosan a fotósokat az utasok, amikor végre partra szállhattak volna egy szuper egzotikus helyen, de persze ezt a pillanatot is meg kellett örökíteni… háromezer utasról beszélünk!!!

A fotósok elfoglaltságai közé tartozott aztán még a legkülönfélébb óriás háttérvásznak felszerelése és díszletekkel berendezése is egy-egy forgalmasabb helyen, ahova aznapra beosztották őket. Közben természetesen vigyázniuk kellett nemcsak kifogástalan modorukra, de kifogástalan megjelenésükre is. A sminkjüktől a frizurájukon keresztül az egyenruhájukig.

Mondjuk az egyenruha okozta a legkisebb gondot ilyen értelemben, mivel százszázalék elnyűhetetlen műszálból készült mind az ing, mind a mellény, de még a blézer is. Értelemszerűen a kényelemnek a nyoma sem párosult a viselésükhöz. Ezen a standon rostokoltak aztán 8-10-12 órán át, attól függően, hogy a vendégek éppen mennyit flangáltak arrafelé.

Persze a fotósok nemcsak ácsorogtak kedvesen mosolyogva, hanem nagyon illendő modorban, mégis ellentmondást nem tűrve tuszkolták be az utasokat a rögtönzött műterembe, hogy (EGYÉBKÉNT VALÓBAN) zseniális fényképekkel örökítsék meg a vidám hajósutat. Műszak végén nyilván ugyanolyan fitten és lelkesen szétkapták a díszletet, majd irány a mínusz sokadik szint, ahol a fotóslaborban letöltötték, leválogatták, katalogizálták a több ezer képet, törölték, rendbe rakták a fotómasinákat, lejelentették a munkanapjukat és felvették a következő napi feladatokat.

Közben meghallgatták egymás napi búját-baját, a főnök kritikáját és motiválónak szánt parancsolgatását. Nevetgéltek kicsit, de legtöbbször csak kínjukban. A lazább napokon néha maradt energiájuk olyan érzésekre és érzetekre is, ami a családjukhoz vagy az alapszükségleteikhez kapcsolódott. Egyébként túl fáradtak és elgyötörtek voltak ahhoz, hogy hiányozzon nekik bárki, de néha még ahhoz is, hogy éhesek legyenek.

Mégis kitartottak, tették a dolgukat, méghozzá nagyon profi módon, mert mindannyiuk elszántan hitt abban, hogy kapnak valamit cserébe. Berta komolyan nem tudta elképzelni, számára miféle előny érhetne fel ekkora áldozattal.