Johann Sebastian Bach életének regénye. Aki az égből hozta le nekünk a hangokat, hogy felsétálhassunk rajtuk mi is, ahogyan ő tette. Mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Találgatom a titkát, ami sok apró mozaikként áll össze belőle. Ő volt a kis kedvenc, aki úgy szívta magába szülei szeretetét és bölcsességét az utolsó cseppig, hogy aztán maga is árasztani tudja. Pedig a kis Sebastian csupán négyévnyi boldogságot gyűjthetett így, elárvult kis szíve őrizte is örök kincsként. Ő volt, aki jóval később véletlenül botlott élete szerelmébe, miközben zavarában lerántotta saját parókáját. Ő volt, akinek aztán tisztaszívű és erős asszonyból egy második is megadatott. Ő volt, aki művészkézzel is bütykölt-barkácsolt, amikor nem hagyta nyugodni hangszere tökéletlensége. Az isteni dallamokat mindig jobban és jobban akarta játszani. Ő volt, aki hiába siratott el túl sok kicsi és nagy fekete koporsót is, mindig talpra állt, hogy visszatérjen a zenéhez. Akiről mindig gondoskodtak, ahányszor csak összeomlott, mert úgy tudott felállni, mintha mi se történt volna. Aki maga is viszonozta a gondoskodást mindig, és aki szerencséjére már nem érte meg a csalódást, ahogy zenészként naggyá tett, emberként mihaszna fiai elfordultak nyomorban maradt családjától.

Élt és dolgozott egyszerűen, mint bármelyikünk. Saját örömére és a Jóisten tiszteletére halhatatlan muzsikát csinált. Így lett ő a kiválasztott, maga is halhatatlan mester a népes zenei vérvonalban, ahova született.

Végigélte sorsa minden pillanatát, sosem volt űr a lelkében, amit foldozgatnia kellett volna.

Teljes volt benne minden, születésétől haláláig… és még azon is túl.