Valamikor réges-régen, amikor már elegendő csillag járt az égen, egy helyütt a nagyvilágban kettévált a föld és a víz. Ide született Cseppecske, akit évmilliárdok elteltével Márti néven kezdtek ismerni.

Cseppecske időtlen ideje létezett a többi vízcseppel egységben, boldogságban, teljességben. Sodródott a Végtelen Óceánban, békében és nyugalomban. Leginkább a legmélyebb kékséget kedvelte, ahol minden csendes és változatlan volt. Megpihent a homok tetején, ahol éppencsak néha mozdult körülötte az óriás víztömeg. Néha egy-egy kavicsba ütközött, de a többi vízcsepp lágyan tovább sodorta, nehogy nagyon megüsse magát. Cseppecske annyira megkedvelte ezt a ringatózást, hogy egyre feljebb és feljebb sodortatta magát a többiekkel. Kacagva pörögtek, gurultak, bukfenceztek egymáson. Ezernyi kalandban volt részük, átáramlottak halakon, csúszdáztak hínárokon, bújócskáztak korallok között.

Egy napon Cseppecske különösen erős sodrású áramlatba került, sokáig csak a fény és a sötét villódzását érzékelte maga körül. Aztán a sodrás alább hagyott, lágy csobogássá szelídült és a fényes ragyogás állandósult Cseppecske körül. Ő csak ámult egy ideig, aztán rátört a honvágy, és ahogy szokta, elkezdte sodortatni magát a biztonságos mélybe. Körülötte azonban csupa ismeretlen vízcsepp táncolt, akik csak nevettek hiábavaló próbálkozásán. Eltűnt a mélység! A kis, erdei patakban Cseppecske hiába kereste megszokott rejtekhelyét… Odafentről meteorként falevelek zúdultak arcába, sűrű és sebes erők csapódtak testébe – odalentről kövek állták útját. Rémülten tapasztalta, hogy valami forró elemi erő néha kiszippantja társai közül. Ilyenkor nagy útra kelt, akár akarta, akár nem: a hő először áttetszővé tette és vitte-vitte felfelé, egészen az égig. Ott aztán jéggé dermedt és tehetetlenül zuhanni kezdett. Volt, hogy úton lefelé lassan felengedett, és idővel kezdte ezt is nagyon élvezni. Jó érzéssel csúszdázott végig a sűrű lombok levelein keresztül a bársonyos fűszálakra. Máskor érdekes átalakulást élt át a föld felé közeledve: szikrázóan fehér, parányi csillaggá változott, hogy aztán a hidegségben puha takaróként kapaszkodhasson össze a többi elvarázsolt társával! Sosem unta meg ezt az állandó változást, mámortól megrészegülten vagy épp váratlan megilletődöttséggel fogadta újabb és újabb kalandjait. Ébredt friss harmatként, oltott kínzó szomjat, csiszolt kemény kősziklát, küzdötte ki magát sárból, feloldódott könnyben, megdermedt jégvirágként és utazott szikrázó felhőn… létezése örök és végtelen csodájában észrevétlen olvadt össze kezdet és vég.

2011. április 13.